SZÍNLELÉS & ÖNIGAZULTSÁG

„Az evangélium ereje" című cikkben már szó volt arról , hogy mit jelent az evangélium fényében élni. Most pedig arról lesz szó,, hogy mi lehet az oka annak, hogy gyakran lebecsüljük az evangéliumot és annak erejét az életünkre nézve.

Figyeld meg, hogy a fölső vonalra az van írva „Isten szentségének növekvő ismerete.” Ahogy arról már korábban szó esett, itt nem arról van szó, hogy maga Isten szentsége növekszik, mivel Isten soha nem változik. Ő mindig is végtelenül szent volt. Itt inkább arról van szó, hogy amikor az evangélium gyümölcsöt terem az életünkben, akkor egyúttal Isten szentségének az ismerete is folyamatosan növekszik. Más szóval, egyre inkább ráébredünk Isten szentségének és tökéletességének dicsőséges mélységeire.

Hasonlóan, az alsó vonal pedig azt mutatja, hogy amikor az evangélium hatékonyan munkálkodik bennünk, akkor azzal együtt a bűnösségünk ismerete is egyre növekedni fog. Ez nem azt jelenti, hogy egyre bűnösebbekké válunk. (Sőt, azzal, ha növekedünk Krisztusban, egyre fényesebben fog ragyogni előttünk Krisztus győzelme a bűn hatalma felett). Ezzel Isten csak segít abban, hogy tisztábban lássuk, mi a bűn valósága és hogy milyen mélyen belénk hatolt, átjárva testünk és lelkünk teljes egészét. Végül rádöbbennünk az igazságra: sokkal mélyebben bűnösök vagyunk, mint azt valaha gondoltuk volna.

Ahogy a két vonal folyamatosan távolodik egymástól, a kereszt egyre nagyobbá válik előttünk, egyre mélyebb szeretetet ébresztve bennünk Jézus iránt és egyre jobban megismerve az Ő jóságát. Legalábbis ez lenne az ideális. De a valóságban, a még bennünk lakozó bűn miatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni az evangéliumról. Eltávolodunk tőle, mint parttól a horgonyát vesztett hajó. Pontosan ezért figyelmeztet bennünket Isten Igéje, hogy el ne tántorodjunk az evangélium reménységétől, (Kolossé 1,23) és hogy a Krisztus békessége uralkodjék a szívünkben (Kolossé 3,16). Amikor horgonyunk nem kapaszkodik erősen az evangélium igazságába, akkor a Jézus iránt érzett szeretetünk és jóságának folyamatos megtapasztalása erejét veszíti. Végül egyre kevesebbre tartjuk (lebecsüljük) a keresztet és annak jelentőségét. Ez pedig a színlelésben és az önigazultságban mutatkozik meg.

Nézd meg újra az ábra alsó vonalát. Bűnösségünk egyre bővülő ismerete egyikünk számára sem kellemes. Őszinte beismerést von maga után (nem csak önmagunk, hanem mások előtt is), miszerint nem vagyunk olyan jók, mint gondoltuk volna. Ha nem nyugszunk meg Jézus igazságában, akkor ez az egyre jobban ránk nehezedő bűn teher teljesen össze fog roppantani bennünket. Mégis, sokszor megpróbáljuk elhinni, hogy kibírható a teher és színleléssel úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és mi nem is vagyunk olyan „rosszak.” A színlelés több formát is ölthet magára: amikor nem vagyok őszinte („Én azért annyira nem vagyok rossz”), amikor hasonlítgatom magam másokhoz („Én azért nem vagyok olyan rossz, mint egyesek), amikor kifogásokat keresek („Én valójában nem vagyok olyan”), vagy amikor hamis igazságot tulajdonítok magamnak („Nézd mindazt a jót, amit tettem”). Amiért pedig nem akarjuk beismerni, hogy a valóságban mennyire bűnösek vagyunk, úgy forgatjuk és ferdítjük az igazságot, ahogy épp az nekünk kedvező.

A másik oldalon, Isten szentsége ismeretének növekedése is megrázó lehet számunkra. Miért? Azért, mert szembe kerülünk Isten igazságos parancsolatainak valóságával és az Ő tökéletes és dicsőséges személyével. Azért, mert felismerjük, hogy mennyire drámaian alatta vagyunk az Ő mércéjének. És végül azért, mert valósággal átérezzük, hogy mennyire gyűlöli a bűnt. Ha nem gyökereztünk meg szilárdan Isten elfogadásában és szeretetében, Jézus Krisztusban, akkor mindig azzal próbálunk majd kompenzálni, hogy önerőből igyekszünk Istennek tetszeni és teljesíteni. Ezzel öntudatlanul is egy olyan mókuskerékbe kerülünk, ahol folyamatosan Isten elvárásainak akarunk megfelelni (pontosabban Isten általunk eltorzított elvárásainak).

Igaz, könnyű így elvont szinten beszélni a színlelésről és az önigazultságról. De most gondoljuk át, hogy mindez hogyan jelenik meg a gyakorlatban, a mindennapjainkban.

Ahhoz, hogy meglásd kényes hajlamod a színlelésre, tedd fel magadnak a következő kérdést: Mire számítasz, mi az ami a leginkább hitelt szerezhet neked (elfogadás, tisztelet, jó vélemények rólad)? Jól gondold át a válaszod, mivel az nagy valószínűséggel elárulja majd, hogy mi az, amiben önigazságod vagy önigazultságod keresed (Jézuson kívül). Amikor nem vagyunk meggyökerezve szilárdan az evangéliumban, akkor valójában ilyen félrevezető forrásokból próbálunk elismerést, tisztességet nyerni, azért, hogy értékesnek érezhessük magunkat. Íme néhány példa: Munka-igazultság: Mindig keményen dolgozok, Isten majd megfizet nekem ezért.

Család-igazultság: Amiért jól teszem a dolgom, mint szülő, Isten elégedettebb velem, mint azok a szülők, akik nem tudják megnevelni a gyermekeiket.

Teológia-igazultság: Helyén van a teológiám, ezért Isten többre tart engem, mint azokat, akiknek félrecsúszott a teológiájuk.

Intellektualitás-igazultság: Olvasottabb, érthetőbb, és kulturáltabb vagyok, mint mások, ezért jogosan helyezem magam föléjük.

Pontosság-igazultság: Fegyelmezett ember vagyok, precíz az időbeosztásban, ami egyértelműen arra mutat, hogy érettebb vagyok másoknál.

Rugalmasság-igazultság: A mai pörgő világban én képes vagyok rugalmas és laza maradni. Mindig van időm másokra. Szégyen azokra, akiknek nincs!

Irgalmasság-igazultság: Én törődöm a szegényekkel és a hátrányos helyzetűekkel. Mindenkinek követnie kellene a példámat. Törvényesség-igazultság: Én nem iszom, nem dohányzom, nem csajozok, mint mások. Manapság a legtöbb keresztyén már egyáltalán nem törődik a szentséggel.

Pénzügyi-igazultság: Jól kezelem az anyagiakat és nem verem adósságba magunkat. Nem vagyok olyan, mint azok az anyagias, világias keresztyének, akik képtelenek féket tenni a költekezésre.

Politikai-igazultság: Ha igazán szereted Istent, akkor arra fogsz szavazni, akire én szavazok.

Türelem-igazultság: Nyitott és jótékony vagyok azok felé, akik nem értenek velem egyet sok mindenben. Sőt, nagyon is hasonlítok Jézusra ebben! A lista itt még nem ér véget, hiszen lehetne még tovább bővíteni. Valószínűleg te is tudnál még néhány példát hozni (ha valami olyanra gondolsz, ami azt az érzést kelti benned hogy „elég jó” vagy jobb vagy másoknál.) Ezek a „funkcionális igazultságok” azért veszélyesek, mert megfosztanak bennünket az evangélium erejétől. Azért, mert koholt igazságot és megigazultságot ruháznak ránk bizonyos cselekedetek árán, amivel aztán elkerüljük a bűnnel való szembenézést és felismerést. Ezentúl, ahogy a példákban láthattuk, az ilyen funkcionális igazultságok ítélkezést váltanak ki bennünk mások felé. Arra használjuk őket, hogy magunkat magasra emelve lenézhessünk másokra, megítélve mindazt, aki nem olyan „igazult,” mint mi. Más szóval, a kemény munkával kivívott igazultságaink csak növelni fogják bűneink mélységét, nem pedig csökkenteni.

Most pedig, hogy felszínre hozd a önigazultságra való hajlamod, állj meg egy percre és válaszold meg a következő kérdést: Ha most Isten rád gondol, milyen arckifejezés jelenik meg az arcán?

Milyennek látod most Istent? Csalódottnak? Haragosnak? Közömbösnek? Vajon mit árul el az arckifejezése? Talán azt, hogy „Jó lenne, ha már végre összeszednéd magad!” vagy, hogy „De jó lenne, ha egy picit többet tudnál értem tenni…!” Ha úgy képzelted el Istent, mint aki picit is elégedetlen veled, akkor szomorú hírem van számodra: te is beleestél az önigazultság csapdájába.

Az evangélium igazsága ezzel szemben pedig így szól: Ha Krisztusban vagy, akkor Isten teljesen és tökéletesen meg van elégedve veled. Sőt, Jézus Krisztus áldozata miatt Isten örökbefogadott téged, mint saját gyermekét (Galata 4,7)! De amikor valami másban keressük az identitásunkat, mintsem hogy abban, amit Jézus tett értünk és akinek ezért Isten nyilvánít bennünket, akkor könnyen beleesünk az ún. teljesítmény-központú, önigazult Keresztyénségbe. Elhisszük azt, hogy ha egy „picit is jobb keresztyének lennénk,” akkor Isten sokkal elégedettebb lenne velünk. Amikor pedig így élünk, akkor hamar elveszítjük Krisztus követésének örömét és élvezetét, majd maradunk magunkra az örömtelen, kötelességtudó és engedelmesség vezérelte keresztyénségünkben. Számunkra az evangélium elveszíti jelentőségét és erejét.

A kötelességtudat és teljesítmény vezérelte keresztyénség valójában alábecsüli Isten szentségét. Azzal, hogy azt hisszük, hogy engedelmes életünkkel le tudjuk nyűgözni Istent, valójában azt kommunikáljuk kifelé és Isten felé is, hogy az Ő mércéje lejjebb van a valóságnál. Ahelyett, hogy minket nyűgözne le az Ő végtelen szentségének tökéletessége, elhisszük azt a hazugságot, hogy „ha csak egy picit is jobban teljesítünk, akkor Isten jobban meg lesz elégedve velünk.”

A színlelő és az önigazult teljesítmény-központú keresztyénségünk végsősoron arról tesz bizonyságot, hogy bűneink mögött a legnagyobb probléma az, hogy nem hisszük el igazán az evangéliumot. Ahogy viszont megtanuljuk az evangélium igazságait újra alkalmazni az életünkben (megtanuljuk magunknak is hirdetni az evangéliumot), arra leszünk figyelmesek, hogy napról napra szabadabbak leszünk a színlelés és az önigazultság hamis biztonságérzetétől. Ehelyett, újra megtanulunk a Jézus örömében és szabadságában élni. A következő cikkekben erről is lesz majd szó bővebben.